Mese a búzaszemrõl, és az Életrõl Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony õt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettõ ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek. Mégis, mielõtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidõsebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsõnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél. Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket: - No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól. Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csõszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?... Keserûségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nõ a szára. Úgy nõtt, ahogy nézte. Mire a nap delelõre ért, gyönyörû, dús kalász ringott a szélben. - Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette. - Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán. Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kõ között megõrölte, és kicsi cipót sütött belõle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott. - Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jó szívvel odaadta a cipót az öregnek. Igaz, õ maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtõl piroslott. Minek is szaporítsam a szót? - Hamarosan jómódú ember lett belõle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyerébõl. Meg is szerették hetedhét országban. - Esztendõk múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján. - Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergõ vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tõlük: - Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az elsõ: - Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta: - Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban. - Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda. Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól: - Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban? - Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek. Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.